Drága Mindenki!
Meghoztam a következő fejezetet, ami remélem elnyeri a tetszéseteket! Én nem vagyok teljesen megelégedve vele, de már annyit szenvedtem vele, hogy végül úgy döntöttem; jobb, mint a semmi.
Gondolom mindenki hallott már a héten történt eseményekről, ami nagyon nagy szomorúsággal tölt el. Még most sem tudom elhinni, hogy ez történt, annyira felfoghatatlan. De ez van. Ez Zayn döntése, amihez joga van. Csak az teszi kicsivel szebbé a helyzetet, hogy ő így boldogabb lesz. Nekünk pedig el kell fogadnunk, hogy egy fejezet lezárult, és lapoznunk kell. Hiszen ez az élet.
Remélem a fejezet elnyeri a tetszéseteket, és hagytok pár kommentet (nagyon nagyon jól esne!), illetve feliratkoznátok! Valamint a blogon még nagyon sok minden át fog alakulni, új dolgok fognak felkerülni, de egyenlőre nincs időm megcsinálni.
Ölelés, silver
Minden összemosódott. Nem voltam tisztában semmivel, amikor felébredtem, csak a fehér falakat láttam. Egy ágyon feküdtem, ami meglehetősen kényelmetlen volt. Kába voltam. Abban voltam csupán biztos, hogy valamivel elkábítottak és elraboltak.
Aztán ajtónyikorgást hallottam, és csak az éreztem, hogy erős kezek felhúznak fekvő helyzetemből. Olyan voltam akár egy rongybaba. Két fiút pillantottam meg. Nem maradt meg belőlük sok minden, csak a világító kék szemek. Először megpróbáltak járásra bírni, de haszontalan. A lábaim egyfolytában összeakadtak, akár egy szerencsétlennek. Ezt megunva, az egyik ismeretlen a kezébe kapott és úgy vitt el valahova. Minden összefolyt, amitől hányingerem lett. Borzalmasan éreztem magam, ezért inkább becsuktam a szemem.
- Niall, mindjárt elalszik! Túlságosan is elkábítottuk! - hallottam valahonnan távolról egy fiú hangját. Legszívesebben üvöltöztem volna, hogy rosszul vagyok, de nem voltam képes rá. Még csak a fejemet sem tudtam felemelni.
- A fenébe! Pedig Luke most akar vele beszélni. Hívjuk Harry-t? - egy másik távoli hang szólalt meg. Vagy ugyanaz?
- Legyen. Bár nem hiszem, hogy túl sok mindent tudna vele csinálni - a hangok egyre kezdtek közeledni ugyan, de még mindig pocsékul voltam. Kezdtem tisztában lenni a teljes helyzetemmel, ezáltal megszólalt a fejemben a vészcsengő. Ki kellett szabadulnom.
Első lépésként kinyitottam a szemeimet, és próbáltam beazonosítani a fiút, aki a kezében tartott. Ugyan a szemem borzalmasan fájt, próbáltam koncentrálni. A kék szemeket megint észrevettem, utána szép lassan tanulmányoztam végig az arcát, ami meglepően ismerős volt, de nem jöttem rá, honnan. Tekintetét rám vezette. Eddig feszült arcvonásai kissé ellazultak.
- Talán mégsem kell Harry. Mintha kezdene magához térni - hangja durva volt és erőteljes. Túl közel volt a sajgó fejemhez, így kétszer jobban hallottam üvöltését. Összeszorítottam a szemeimet a hasító fájdalomra, ami a fejemben áradt szét, és kezemet odakaptam. Ekkor vettem csak észre, hogy végre meg tudok mozdulni.
- Mindegy, már jön - lépett mellénk a másik kék szemű, akinek immár ki tudtam venni szőke, kesze-kusza tincseit. Nem tűntek rossz embernek, sőt, kimondottan olyan érzésem volt, mintha már láttam volna őket. Ennek ellenére még mindig el kellett tűnnöm a közelükből.
Lassan az egész testemmel megmozdultam. Azon voltam, hogy minél jobban ellökjem magam a fiútól. Egy halk nyögés hagyta el a számat, miközben minden erőmet belefektettem a szökési kísérletembe. De még mindig az erős kezek között voltam.
- Ugyan, Kislány! Nem gondolhatod komolyan, hogy olyan állapotban vagy, hogy el tudsz szökni? - kérdezte az ismeretlen, aki még mindig erősen tartott. Hangosan felnevetett, mire mérhetetlen düh öntött el.
- Ki a fene vagy? És te? - néztem a szöszke felé. - Mi a szart akartok tőlem? Mit csinálok itt? - kérdeztem hisztérikusan. Meglepően hangosan ejtettem ki a szavakat a számon, de még így sem voltam valami ijesztő. Félelemmel telve kapkodtam a tekintetemet kettejük között. Még mindig jól szórakoztak rajtam.
- Tudod... - kezdte volna el a szőke fiú, de egy erőteljes hang félbeszakította.
- Mi a fasz van már? - teljes testemben összerezzentem, és összehúztam magam. Nem láttam még az illetőt, de már most sokkal jobban féltem tőle, mint a másik kettőtől.
- Harry, elég kába volt a csaj, ezért hívtunk, de most már kezd magához térni - kezdte el mondani a kék szemű fiú, aki tartott.
- És mi a szarért tartod? - hirtelen megláttam a fiút, aki a lábamnál állt meg. Magasabb volt a másik kettőnél, talán izmosabb is. Göndör fürtök keretezték zöld szemeit, amik kiismerhetetlen módon villogtak. Rezzenéstelen arccal nézett végig rajtam.
- Haver, nem látod, hogy alig van benne élet? - szólalt meg a szöszi. - Luke mondta, hogy most azonnal akar vele beszélni, de nem tudom, hogy felfog-e akármit a csaj. Eléggé kikészült a gyógyszertől - folytatta mondandóját, miközben én továbbra is olyan voltam, mint valami bábú, amit kedvükre rángathatnak. Lázasan gondolkoztam a szabadulási lehetőségeimen, de hárman álltak szorosan körbe.
- Rendben, add ide Louis! - sóhajtott fel a göndör, és hirtelen átvett az ő karjaiba. Azonban abban a pillanatban, ahogy éreztem egyikőjük sem fog igazán erősen, kipattantam a fogásokból. Abban a pillanatban, ahogy a lábamra álltam, elvesztettem az egyensúlyom. Ennyit a menekülésről.
- Hé, Kislány, ne olyan bátran! - tartott meg a derekamnál fogva - mint kiderült - Louis.
- A fenébe - szitkozódom magamban, miközben próbálom visszanyerni az egyensúlyom.
- Mégse annyira szerencsétlen - szólalt meg a göndör, ezzel egy időben pedig megragadta az egyik karomat és magához rántott. - Innen nem mész sehova! - szűrte ki a fogai között fenyegetően. Megijedtem a fiútól, akiről sütött a düh. Szorosan fogta a csuklómat, túl szorosan. Csak rémülten pislogtam rá, nem mertem megszólalni. Most nem. - Louis, menjetek! Én elviszem Luke-hoz! - nézett a két fiúra, mire azok bólintottak. A göndör pedig maga után rántott.
Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok. Valami nagy, és drága ház lehetett, ebben biztos voltam. Egy nagy egyenes folyosón mentünk, aminek a fala halvány krémszínű volt, és szabályos kihagyásokkal egy-egy festmény díszítette. Itt-ott helyett foglalt egy-egy szekrény a vörös szőnyeggel lefedett padlón, de még így is szinte üres volt. A jobb oldalon pedig hatalmas, kétszárnyas ajtók helyezkedtek el.
Igazából magam sem értettem, hogy honnan van ennyi lelkierőm, hogy még egy könnycseppet sem ejtettem. Sosem voltam a lelki stabilitás jó példája. A legkisebb dolgokon is ki tudtam akadni, ugyanúgy, ahogy mindent a lelkemre tudtam venni. A tiszta gondolkodás sem az én asztalom volt, általában mindenben elhamarkodott döntéseket hoztam. Ennek köszönhetően pedig általában túl hamar járt el a szám a legtöbb esetben. Ennek ellenére most még szinte meg sem szólaltam. Bár még mindig borzalmas hányinger és fejfájás gyötört egy kis szédüléssel megspékelve. Ha a göndör hajú fiú időközben nem rakja az egyik kezét a hátamra és úgy tart némileg egyensúlyban, akkor valószínűleg összeesek.
Egy ugyanolyan ajtónál álltunk meg, mint amik mellett eddig elhaladtunk. Annyi különbség volt csupán, hogy ez előtt egy óriási izomember állt. Az eddig engem rángató göndör most odament hozzá és mondott neki valamit, de szinte azonnal vissza is jött hozzám. Nem szólt egy szót sem hozzám, csak megállt előttem, míg én immáron a falnak támaszkodtam. Elérkezettnek láttam az alkalmat, hogy megszólaljak:
- Miért vagyok itt? - a hangom remegett. Rettenetesen. És halk volt. De azért próbáltam egy magabiztos ábrázatot az arcomra erőltetni.
- Majd megtudod - válaszolta komoran. Szigorú volt, és tekintélyt parancsoló. Volt benne valami olyan erő, ami miatt megfagyott a vér az ereimben.
- Most akarom - kicsit határozottabban ejtettem már ki a szavakat.
- Nem hiszem el! Kussolj már el! - válaszolta idegesen. Nem üvöltözött, még csak a hangját sem emelte fel. De összerezzentem a hangsúlyától. Abban a pillanatban pedig kinyílt az ajtó, és egy újabb hústorony lépett ki rajta.
- A Főnök hív titeket - mondta, mire a göndör megragadta az egyik csuklómat és maga után rángatott, egészen be a szobába. Vagy inkább terembe, hiszen sokkal nagyobb volt mint egy szoba az a helyiség, ahová beléptünk. A fal mentén körbe mindenhol szekrények, polcok és komódok helyezkedtek el, tele könyvekkel és mappákkal, a földön hatalmas bordó, a függöny színével egyező szőnyeg helyezkedett el. A szoba távolabbi végében egy hatalmas íróasztal volt egy nagy ablak előtt, a hozzánk közelebbi végében pedig két nagy világos zöld régi stílusú kanapé egy nagy kandalló előtt. Az egyiken, velünk szemben egy férfi ült. A szemével egyfolytában engem nézett, aztán felállt és közeledni kezdett.
- Nem hiszem el - mondta, amikor egészen közel ért hozzánk. Még mindig engem bámult jeges kék szemeivel. Őszes haja hátra volt nyalva, és egy fekete öltönyt viselt. Nagyon hasonlított az apámra. - Szép munka, Harry! Már mióta vártam ezt a napot! - nyúlt volna az arcomhoz, de egy lépést hátráltam, mire visszaengedte maga mellé azt.
- Ki maga? - csúszott ki a számon a kérdés, még mielőtt felmértem volna magamban, hogy talán nem ez a legjobb szituáció a kérdéseimre.
- Kíváncsi vagy, ugye? És félni is félsz, nemde? Megértelek, Holly! De nem sokára megtudsz mindent - válaszolta sokkal barátságosabban, mint azt vártam. Újra zavar keletkezett a fejemben. Nem értettem, hogy miért nem bántottak eddig, hogy miért nem tartottak bezárva vagy miért nem öltek meg. Elraboltak, de szinte jobban vigyáztak rám, mint én saját magamra.
- Most elmondasz neki mindent, Luke? - szólalt meg monoton hangon a göndör mellettem. Felé kaptam a fejem, de ő csak az ősz pasast bámulta.
- Tudnia kell - bólintott.
- Mit? - kérdeztem remegő hangon. Magam sem értettem, hogy miért járt még mindig a szám. Bár veszteni valóm nem igazán volt, és nem úgy tűntek, mint akik bántani akarnak. Ellenben nekem haza kellett jutnom. Vagy el kellett jönnie valakinek értem. Már biztos észrevették, hogy nem vagyok otthon. Jake biztos, hogy keres, ahogy Apa is. Neki meg olyan kapcsolatai vannak, hogy akármelyik percben itt lehetnek értem. Talán ez a gondolat tartott még egyenesben.
- Mindent - válaszolta higgadtan Luke. - Gyere, üljünk le! - mutatott a kanapék felé. - Harry, azt hiszem, jobb lesz, ha most mész - nézett jelentőség teljesen a fiúra, aki csak bólintott egyet, és távozott. Ott maradt teljesen egyedül a férfival, meg még néhány hústoronnyal. Nem tudtam mit mondani, igazából azt sem értettem, hogy hogyan érzek. Csak fapofával ültem Luke előtt.
- Holly, tudom, hogy most rettegsz és nem érted ki vagyok én, hogy kerülsz te ide. De tudnod kell, hogy neked itt a helyed. Mindig is itt volt - szólalt meg, mikor leült az egyik kanapéra, én pedig a vele szemben lévőre. Úgy ültem, mint egy szerencsétlen. Nem mertem mozdulni sem, féltem az előttem ülő alaktól. Másrészről viszont furcsálltam, hogy eddig mennyire figyeltek rám. Valószínűleg nem a bántásom volt a céljuk. Amit pedig most mondott, még jobban kiütötte nálam a biztosítékot.
- Itt?! Ugyan már, azt sem tudom hol vagyok! - tört ki belőlem hisztérikusan. Éreztem, ahogy a könnyek ellepik a szemeimet, de még mielőtt kicsordulhattak volna, letöröltem őket. Nem láthatott gyengének.
- Ne légy ideges, elmagyarázok mindent. Idővel mindenre választ kapsz, csak azt kérem, hogy légy türelmes, és bízz bennem! - hangja barátságos és meleg volt. Volt benne valami megnyugtató, valami furcsán ismerős. - Elég régóta ismerem az Aaront - meglepődtem, amikor meghallottam Apa hangját. Nagyon sok esetben inkább elkerültem volna, de most bármit megtettem volna, hogy megjelenjen itt, és hazavigyen. - Tudom, hogy ez hihetetlenül fog hangzani, de tudnod kell, hogy minden szavam igaz. Bizonyítani is tudom. Ő az öcsém - ahogy elhagyták a szavak a száját, felnevettem. Olyan hihetetlenül hangzott, mintha azt mondta volna, hogy igazából egy vámpír. 20 év alatt egyszer sem hallottam semmi testvérről, semmi nagybácsiról. Sok mocskos ügye volt az apámnak, még több titokkal, de azok nem ilyenek. Ez engem is érint, az öcsémet is. Az egész családunkat.
- Nem hiszem el - suttogtam. Miért is hittem volna el? Mert elraboltak?
- Tudtam, hogy ezt fogod mondani. Tessék, nézd ezt meg! - nyújtott felém egy papírt. Kisebb habozás után elvettem tőle, és megnéztem. Egy kép volt. Nagyon régi, még fekete-fehér. Három személy volt a képen. Rögtön felismertem őket. Az egyik az apám volt, sokkal fiatalabban. A haja hosszabbra volt megnövesztve, mint mostanában hordja, az arcán pedig nem pihent ránc még. Mellette ott volt Luke, aki kicsivel magasabb volt apánál, de nem sokkal. A haja neki is hosszú volt, az arcán hatalmas mosoly pihent. Nagyon hasonlítottak egymásra. Most már Luke sokkal másabb. Felnéztem és szemügyre vettem. Az orra teljesen más volt, valószínűleg plasztikáztatta. Az arca sokkal gondterheltebb, a haja pedig teljesen ősz. Csak a szemei maradtak meg ugyanolyan sötétnek, mint fiatalkorában. A harmadik személy volt az, aki szíven ütött. Immár nem tudtam visszatartani a könnyeimet, ahogy végig simítottam gyönyörű, üde és boldog arcán. A haja ugyanolyan hullámos volt, mint az összes többi képen, amit láttam róla. Karcsú alakját a kornak megfelelő divatú ruhákba bújtatta, aminek köszönhetően olyan volt, akár egy modell. Még a fekete-fehér képen is kitudtam venni, hogy kék szemei mennyire világítanak. Tőle örököltem.
- Ez Anya - suttogtam magamnak, de Luke is meghallotta.
- Igen, Ő az. Most már elhiszed, hogy Aaron a testvérem? - tette fel a kérdést. Lassan bólintottam egyet. Tényleg hittem neki, hiszen ez a kép mindent elmondott. - Most biztos vagy benne, hogy miért nem hallottál még rólam? Mert Aaron és én nem voltunk éppen testvéri kapcsolatban. Ami azt illeti, inkább ellenségek voltunk. Leginkább Edith, az anyukád miatt, és miattad. 18 éve pedig úgy hiszi, hogy hallott vagyok - felkaptam a fejem. Újabb kérdések fogalmazódtak bennem, a többi rengeteg mellé. - Tudod, Edith és Aaron sokáig voltak együtt. Nagyon szerették egymást. Aztán szakítottak, mert Aaron megcsalta - kezdte el mesélni a történetet, ami már az elején nem stimmelt.
- Nem szakítottak, Apa pedig nem csalta meg Anyát! - üvöltöttem rá. - Együtt voltak, amíg Anya meg nem halt rákban! Kitartottak egymás mellett! - ordítottam rá a férfira. Mérges voltam, mert ekkora baromságokat hord össze. Tudom, hogy Apa nem jó ember, de azt is, hogy nagyon szerette Anyát. Az ő elvesztése tett őt azzá, ami ma is.
- Holly, kérlek ne vágj a szavamba! Megértem, ha nem hiszel nekem, de legalább hallgass végig! Aaron megcsalta Edith-et, ezért azonnal szakítottak. Igen, apád tényleg szerette anyádat, de megcsalta, ez pedig sok volt, ezért vége lett. Ez megviselte Aaront, ekkoriban került bele egy szervezetbe. Az én szervezetembe, ami azt illeti. Edith pedig külön költözött tőle, de nagyon rossz sorsa lett, mert nem volt jó munka helye, ezért nem egy albérletből kidobták. Ezért segítettem neki, mert nekem volt miből. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy belé szerettem, és azt hiszem ő is belém. Titokban voltunk együtt, mert nem akartuk Aaront ennek kitenni. Mindig heves természetű volt, biztosak voltunk benne, hogy kiakadt volna nagyon. De aztán Edith teherbe esett, és összeakartunk házasodni. Kénytelenek voltunk elmondani Apádnak, aki rosszabbul fogadta, mint gondoltuk. Bosszút esküdt, aztán pedig eltűnt, pontosan 3 évre. De közben megszületett Edith-tel a közös babánk, Holly, te! Az én lányom vagy, nem pedig Aaroné! Ő csak elrabolt tőlünk, miközben Anyádat megölte, engem pedig halálosan megsebzett - és csak folytatta, és folytatta... De már nem tudtam követni, amit mond. Lefagytam, és csak bambultam magam elé, ki az ablakon. Minden olyan zavart volt, ez az idióta pedig azt állította, hogy ő az apám. Az igazi. Elakarta velem hitetni, hogy Apa elrabolt, aztán felnevelt, mintha a saját lánya lennék. Közben Luke volt az, aki elrabolt. Nekem nem itt van a helyem. Hanem otthon, Jake, Lily, Miky és Apa mellett. Ugye? De akkor is, miért mondja ezeket a dolgokat nekem? Miért tart magánál egy képet Anyáról és Apáról? Miért mondja azt, hogy Anyát megölték, holott a rákban halt meg? Miért vagyok én itt egyáltalán? És hol van Jake? Már rég itt kellene lennie! És vajon Miky hogy van? Biztos ő is aggódik, ahogy Lily is. És kik ezek az emberek egyáltalán, akik itt vannak? Egyáltalán hol van az az itt?
Túl sok dolog történt velem és túl sok a miért. Én pedig túl gyenge vagyok ehhez, egyedül. Ez az őrült pasas pedig még mindig csak beszélt, figyelembe se véve, hogy már nem figyelek rá. Csak haza akartam menni. Dolgozni akartam, Jessicával órákon át beszélni, Jake ölelésében elveszni, Miky-val játszani és Apával veszekedni. Ha egyáltalán az igazi apám-e.
Egy őrültnek éreztem magam. Összehúztam magam a kanapén, felhúztam a térdeimet és hagytam, hogy a könnyek csak folyjanak le az arcomon. Lehunytam a szemem, mintha ez segítene, de nem tette. Hangos sikítás hagyta el a számat, majd összerogytam.
Meghoztam a következő fejezetet, ami remélem elnyeri a tetszéseteket! Én nem vagyok teljesen megelégedve vele, de már annyit szenvedtem vele, hogy végül úgy döntöttem; jobb, mint a semmi.
Gondolom mindenki hallott már a héten történt eseményekről, ami nagyon nagy szomorúsággal tölt el. Még most sem tudom elhinni, hogy ez történt, annyira felfoghatatlan. De ez van. Ez Zayn döntése, amihez joga van. Csak az teszi kicsivel szebbé a helyzetet, hogy ő így boldogabb lesz. Nekünk pedig el kell fogadnunk, hogy egy fejezet lezárult, és lapoznunk kell. Hiszen ez az élet.
Remélem a fejezet elnyeri a tetszéseteket, és hagytok pár kommentet (nagyon nagyon jól esne!), illetve feliratkoznátok! Valamint a blogon még nagyon sok minden át fog alakulni, új dolgok fognak felkerülni, de egyenlőre nincs időm megcsinálni.
Ölelés, silver
Minden összemosódott. Nem voltam tisztában semmivel, amikor felébredtem, csak a fehér falakat láttam. Egy ágyon feküdtem, ami meglehetősen kényelmetlen volt. Kába voltam. Abban voltam csupán biztos, hogy valamivel elkábítottak és elraboltak.Aztán ajtónyikorgást hallottam, és csak az éreztem, hogy erős kezek felhúznak fekvő helyzetemből. Olyan voltam akár egy rongybaba. Két fiút pillantottam meg. Nem maradt meg belőlük sok minden, csak a világító kék szemek. Először megpróbáltak járásra bírni, de haszontalan. A lábaim egyfolytában összeakadtak, akár egy szerencsétlennek. Ezt megunva, az egyik ismeretlen a kezébe kapott és úgy vitt el valahova. Minden összefolyt, amitől hányingerem lett. Borzalmasan éreztem magam, ezért inkább becsuktam a szemem.
- Niall, mindjárt elalszik! Túlságosan is elkábítottuk! - hallottam valahonnan távolról egy fiú hangját. Legszívesebben üvöltöztem volna, hogy rosszul vagyok, de nem voltam képes rá. Még csak a fejemet sem tudtam felemelni.
- A fenébe! Pedig Luke most akar vele beszélni. Hívjuk Harry-t? - egy másik távoli hang szólalt meg. Vagy ugyanaz?
- Legyen. Bár nem hiszem, hogy túl sok mindent tudna vele csinálni - a hangok egyre kezdtek közeledni ugyan, de még mindig pocsékul voltam. Kezdtem tisztában lenni a teljes helyzetemmel, ezáltal megszólalt a fejemben a vészcsengő. Ki kellett szabadulnom.
Első lépésként kinyitottam a szemeimet, és próbáltam beazonosítani a fiút, aki a kezében tartott. Ugyan a szemem borzalmasan fájt, próbáltam koncentrálni. A kék szemeket megint észrevettem, utána szép lassan tanulmányoztam végig az arcát, ami meglepően ismerős volt, de nem jöttem rá, honnan. Tekintetét rám vezette. Eddig feszült arcvonásai kissé ellazultak.
- Talán mégsem kell Harry. Mintha kezdene magához térni - hangja durva volt és erőteljes. Túl közel volt a sajgó fejemhez, így kétszer jobban hallottam üvöltését. Összeszorítottam a szemeimet a hasító fájdalomra, ami a fejemben áradt szét, és kezemet odakaptam. Ekkor vettem csak észre, hogy végre meg tudok mozdulni.
- Mindegy, már jön - lépett mellénk a másik kék szemű, akinek immár ki tudtam venni szőke, kesze-kusza tincseit. Nem tűntek rossz embernek, sőt, kimondottan olyan érzésem volt, mintha már láttam volna őket. Ennek ellenére még mindig el kellett tűnnöm a közelükből.
Lassan az egész testemmel megmozdultam. Azon voltam, hogy minél jobban ellökjem magam a fiútól. Egy halk nyögés hagyta el a számat, miközben minden erőmet belefektettem a szökési kísérletembe. De még mindig az erős kezek között voltam.
- Ugyan, Kislány! Nem gondolhatod komolyan, hogy olyan állapotban vagy, hogy el tudsz szökni? - kérdezte az ismeretlen, aki még mindig erősen tartott. Hangosan felnevetett, mire mérhetetlen düh öntött el.
- Ki a fene vagy? És te? - néztem a szöszke felé. - Mi a szart akartok tőlem? Mit csinálok itt? - kérdeztem hisztérikusan. Meglepően hangosan ejtettem ki a szavakat a számon, de még így sem voltam valami ijesztő. Félelemmel telve kapkodtam a tekintetemet kettejük között. Még mindig jól szórakoztak rajtam.
- Tudod... - kezdte volna el a szőke fiú, de egy erőteljes hang félbeszakította.
- Mi a fasz van már? - teljes testemben összerezzentem, és összehúztam magam. Nem láttam még az illetőt, de már most sokkal jobban féltem tőle, mint a másik kettőtől.
- Harry, elég kába volt a csaj, ezért hívtunk, de most már kezd magához térni - kezdte el mondani a kék szemű fiú, aki tartott.
- És mi a szarért tartod? - hirtelen megláttam a fiút, aki a lábamnál állt meg. Magasabb volt a másik kettőnél, talán izmosabb is. Göndör fürtök keretezték zöld szemeit, amik kiismerhetetlen módon villogtak. Rezzenéstelen arccal nézett végig rajtam.
- Haver, nem látod, hogy alig van benne élet? - szólalt meg a szöszi. - Luke mondta, hogy most azonnal akar vele beszélni, de nem tudom, hogy felfog-e akármit a csaj. Eléggé kikészült a gyógyszertől - folytatta mondandóját, miközben én továbbra is olyan voltam, mint valami bábú, amit kedvükre rángathatnak. Lázasan gondolkoztam a szabadulási lehetőségeimen, de hárman álltak szorosan körbe.
- Rendben, add ide Louis! - sóhajtott fel a göndör, és hirtelen átvett az ő karjaiba. Azonban abban a pillanatban, ahogy éreztem egyikőjük sem fog igazán erősen, kipattantam a fogásokból. Abban a pillanatban, ahogy a lábamra álltam, elvesztettem az egyensúlyom. Ennyit a menekülésről.
- Hé, Kislány, ne olyan bátran! - tartott meg a derekamnál fogva - mint kiderült - Louis.
- A fenébe - szitkozódom magamban, miközben próbálom visszanyerni az egyensúlyom.
- Mégse annyira szerencsétlen - szólalt meg a göndör, ezzel egy időben pedig megragadta az egyik karomat és magához rántott. - Innen nem mész sehova! - szűrte ki a fogai között fenyegetően. Megijedtem a fiútól, akiről sütött a düh. Szorosan fogta a csuklómat, túl szorosan. Csak rémülten pislogtam rá, nem mertem megszólalni. Most nem. - Louis, menjetek! Én elviszem Luke-hoz! - nézett a két fiúra, mire azok bólintottak. A göndör pedig maga után rántott.
Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok. Valami nagy, és drága ház lehetett, ebben biztos voltam. Egy nagy egyenes folyosón mentünk, aminek a fala halvány krémszínű volt, és szabályos kihagyásokkal egy-egy festmény díszítette. Itt-ott helyett foglalt egy-egy szekrény a vörös szőnyeggel lefedett padlón, de még így is szinte üres volt. A jobb oldalon pedig hatalmas, kétszárnyas ajtók helyezkedtek el.
Igazából magam sem értettem, hogy honnan van ennyi lelkierőm, hogy még egy könnycseppet sem ejtettem. Sosem voltam a lelki stabilitás jó példája. A legkisebb dolgokon is ki tudtam akadni, ugyanúgy, ahogy mindent a lelkemre tudtam venni. A tiszta gondolkodás sem az én asztalom volt, általában mindenben elhamarkodott döntéseket hoztam. Ennek köszönhetően pedig általában túl hamar járt el a szám a legtöbb esetben. Ennek ellenére most még szinte meg sem szólaltam. Bár még mindig borzalmas hányinger és fejfájás gyötört egy kis szédüléssel megspékelve. Ha a göndör hajú fiú időközben nem rakja az egyik kezét a hátamra és úgy tart némileg egyensúlyban, akkor valószínűleg összeesek.
Egy ugyanolyan ajtónál álltunk meg, mint amik mellett eddig elhaladtunk. Annyi különbség volt csupán, hogy ez előtt egy óriási izomember állt. Az eddig engem rángató göndör most odament hozzá és mondott neki valamit, de szinte azonnal vissza is jött hozzám. Nem szólt egy szót sem hozzám, csak megállt előttem, míg én immáron a falnak támaszkodtam. Elérkezettnek láttam az alkalmat, hogy megszólaljak:
- Miért vagyok itt? - a hangom remegett. Rettenetesen. És halk volt. De azért próbáltam egy magabiztos ábrázatot az arcomra erőltetni.
- Majd megtudod - válaszolta komoran. Szigorú volt, és tekintélyt parancsoló. Volt benne valami olyan erő, ami miatt megfagyott a vér az ereimben.
- Most akarom - kicsit határozottabban ejtettem már ki a szavakat.
- Nem hiszem el! Kussolj már el! - válaszolta idegesen. Nem üvöltözött, még csak a hangját sem emelte fel. De összerezzentem a hangsúlyától. Abban a pillanatban pedig kinyílt az ajtó, és egy újabb hústorony lépett ki rajta.
- A Főnök hív titeket - mondta, mire a göndör megragadta az egyik csuklómat és maga után rángatott, egészen be a szobába. Vagy inkább terembe, hiszen sokkal nagyobb volt mint egy szoba az a helyiség, ahová beléptünk. A fal mentén körbe mindenhol szekrények, polcok és komódok helyezkedtek el, tele könyvekkel és mappákkal, a földön hatalmas bordó, a függöny színével egyező szőnyeg helyezkedett el. A szoba távolabbi végében egy hatalmas íróasztal volt egy nagy ablak előtt, a hozzánk közelebbi végében pedig két nagy világos zöld régi stílusú kanapé egy nagy kandalló előtt. Az egyiken, velünk szemben egy férfi ült. A szemével egyfolytában engem nézett, aztán felállt és közeledni kezdett.
- Nem hiszem el - mondta, amikor egészen közel ért hozzánk. Még mindig engem bámult jeges kék szemeivel. Őszes haja hátra volt nyalva, és egy fekete öltönyt viselt. Nagyon hasonlított az apámra. - Szép munka, Harry! Már mióta vártam ezt a napot! - nyúlt volna az arcomhoz, de egy lépést hátráltam, mire visszaengedte maga mellé azt.
- Ki maga? - csúszott ki a számon a kérdés, még mielőtt felmértem volna magamban, hogy talán nem ez a legjobb szituáció a kérdéseimre.
- Kíváncsi vagy, ugye? És félni is félsz, nemde? Megértelek, Holly! De nem sokára megtudsz mindent - válaszolta sokkal barátságosabban, mint azt vártam. Újra zavar keletkezett a fejemben. Nem értettem, hogy miért nem bántottak eddig, hogy miért nem tartottak bezárva vagy miért nem öltek meg. Elraboltak, de szinte jobban vigyáztak rám, mint én saját magamra.
- Most elmondasz neki mindent, Luke? - szólalt meg monoton hangon a göndör mellettem. Felé kaptam a fejem, de ő csak az ősz pasast bámulta.
- Tudnia kell - bólintott.
- Mit? - kérdeztem remegő hangon. Magam sem értettem, hogy miért járt még mindig a szám. Bár veszteni valóm nem igazán volt, és nem úgy tűntek, mint akik bántani akarnak. Ellenben nekem haza kellett jutnom. Vagy el kellett jönnie valakinek értem. Már biztos észrevették, hogy nem vagyok otthon. Jake biztos, hogy keres, ahogy Apa is. Neki meg olyan kapcsolatai vannak, hogy akármelyik percben itt lehetnek értem. Talán ez a gondolat tartott még egyenesben.
- Mindent - válaszolta higgadtan Luke. - Gyere, üljünk le! - mutatott a kanapék felé. - Harry, azt hiszem, jobb lesz, ha most mész - nézett jelentőség teljesen a fiúra, aki csak bólintott egyet, és távozott. Ott maradt teljesen egyedül a férfival, meg még néhány hústoronnyal. Nem tudtam mit mondani, igazából azt sem értettem, hogy hogyan érzek. Csak fapofával ültem Luke előtt.
- Holly, tudom, hogy most rettegsz és nem érted ki vagyok én, hogy kerülsz te ide. De tudnod kell, hogy neked itt a helyed. Mindig is itt volt - szólalt meg, mikor leült az egyik kanapéra, én pedig a vele szemben lévőre. Úgy ültem, mint egy szerencsétlen. Nem mertem mozdulni sem, féltem az előttem ülő alaktól. Másrészről viszont furcsálltam, hogy eddig mennyire figyeltek rám. Valószínűleg nem a bántásom volt a céljuk. Amit pedig most mondott, még jobban kiütötte nálam a biztosítékot.
- Itt?! Ugyan már, azt sem tudom hol vagyok! - tört ki belőlem hisztérikusan. Éreztem, ahogy a könnyek ellepik a szemeimet, de még mielőtt kicsordulhattak volna, letöröltem őket. Nem láthatott gyengének.
- Ne légy ideges, elmagyarázok mindent. Idővel mindenre választ kapsz, csak azt kérem, hogy légy türelmes, és bízz bennem! - hangja barátságos és meleg volt. Volt benne valami megnyugtató, valami furcsán ismerős. - Elég régóta ismerem az Aaront - meglepődtem, amikor meghallottam Apa hangját. Nagyon sok esetben inkább elkerültem volna, de most bármit megtettem volna, hogy megjelenjen itt, és hazavigyen. - Tudom, hogy ez hihetetlenül fog hangzani, de tudnod kell, hogy minden szavam igaz. Bizonyítani is tudom. Ő az öcsém - ahogy elhagyták a szavak a száját, felnevettem. Olyan hihetetlenül hangzott, mintha azt mondta volna, hogy igazából egy vámpír. 20 év alatt egyszer sem hallottam semmi testvérről, semmi nagybácsiról. Sok mocskos ügye volt az apámnak, még több titokkal, de azok nem ilyenek. Ez engem is érint, az öcsémet is. Az egész családunkat.
- Nem hiszem el - suttogtam. Miért is hittem volna el? Mert elraboltak?
- Tudtam, hogy ezt fogod mondani. Tessék, nézd ezt meg! - nyújtott felém egy papírt. Kisebb habozás után elvettem tőle, és megnéztem. Egy kép volt. Nagyon régi, még fekete-fehér. Három személy volt a képen. Rögtön felismertem őket. Az egyik az apám volt, sokkal fiatalabban. A haja hosszabbra volt megnövesztve, mint mostanában hordja, az arcán pedig nem pihent ránc még. Mellette ott volt Luke, aki kicsivel magasabb volt apánál, de nem sokkal. A haja neki is hosszú volt, az arcán hatalmas mosoly pihent. Nagyon hasonlítottak egymásra. Most már Luke sokkal másabb. Felnéztem és szemügyre vettem. Az orra teljesen más volt, valószínűleg plasztikáztatta. Az arca sokkal gondterheltebb, a haja pedig teljesen ősz. Csak a szemei maradtak meg ugyanolyan sötétnek, mint fiatalkorában. A harmadik személy volt az, aki szíven ütött. Immár nem tudtam visszatartani a könnyeimet, ahogy végig simítottam gyönyörű, üde és boldog arcán. A haja ugyanolyan hullámos volt, mint az összes többi képen, amit láttam róla. Karcsú alakját a kornak megfelelő divatú ruhákba bújtatta, aminek köszönhetően olyan volt, akár egy modell. Még a fekete-fehér képen is kitudtam venni, hogy kék szemei mennyire világítanak. Tőle örököltem.
- Ez Anya - suttogtam magamnak, de Luke is meghallotta.
- Igen, Ő az. Most már elhiszed, hogy Aaron a testvérem? - tette fel a kérdést. Lassan bólintottam egyet. Tényleg hittem neki, hiszen ez a kép mindent elmondott. - Most biztos vagy benne, hogy miért nem hallottál még rólam? Mert Aaron és én nem voltunk éppen testvéri kapcsolatban. Ami azt illeti, inkább ellenségek voltunk. Leginkább Edith, az anyukád miatt, és miattad. 18 éve pedig úgy hiszi, hogy hallott vagyok - felkaptam a fejem. Újabb kérdések fogalmazódtak bennem, a többi rengeteg mellé. - Tudod, Edith és Aaron sokáig voltak együtt. Nagyon szerették egymást. Aztán szakítottak, mert Aaron megcsalta - kezdte el mesélni a történetet, ami már az elején nem stimmelt.
- Nem szakítottak, Apa pedig nem csalta meg Anyát! - üvöltöttem rá. - Együtt voltak, amíg Anya meg nem halt rákban! Kitartottak egymás mellett! - ordítottam rá a férfira. Mérges voltam, mert ekkora baromságokat hord össze. Tudom, hogy Apa nem jó ember, de azt is, hogy nagyon szerette Anyát. Az ő elvesztése tett őt azzá, ami ma is.
- Holly, kérlek ne vágj a szavamba! Megértem, ha nem hiszel nekem, de legalább hallgass végig! Aaron megcsalta Edith-et, ezért azonnal szakítottak. Igen, apád tényleg szerette anyádat, de megcsalta, ez pedig sok volt, ezért vége lett. Ez megviselte Aaront, ekkoriban került bele egy szervezetbe. Az én szervezetembe, ami azt illeti. Edith pedig külön költözött tőle, de nagyon rossz sorsa lett, mert nem volt jó munka helye, ezért nem egy albérletből kidobták. Ezért segítettem neki, mert nekem volt miből. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy belé szerettem, és azt hiszem ő is belém. Titokban voltunk együtt, mert nem akartuk Aaront ennek kitenni. Mindig heves természetű volt, biztosak voltunk benne, hogy kiakadt volna nagyon. De aztán Edith teherbe esett, és összeakartunk házasodni. Kénytelenek voltunk elmondani Apádnak, aki rosszabbul fogadta, mint gondoltuk. Bosszút esküdt, aztán pedig eltűnt, pontosan 3 évre. De közben megszületett Edith-tel a közös babánk, Holly, te! Az én lányom vagy, nem pedig Aaroné! Ő csak elrabolt tőlünk, miközben Anyádat megölte, engem pedig halálosan megsebzett - és csak folytatta, és folytatta... De már nem tudtam követni, amit mond. Lefagytam, és csak bambultam magam elé, ki az ablakon. Minden olyan zavart volt, ez az idióta pedig azt állította, hogy ő az apám. Az igazi. Elakarta velem hitetni, hogy Apa elrabolt, aztán felnevelt, mintha a saját lánya lennék. Közben Luke volt az, aki elrabolt. Nekem nem itt van a helyem. Hanem otthon, Jake, Lily, Miky és Apa mellett. Ugye? De akkor is, miért mondja ezeket a dolgokat nekem? Miért tart magánál egy képet Anyáról és Apáról? Miért mondja azt, hogy Anyát megölték, holott a rákban halt meg? Miért vagyok én itt egyáltalán? És hol van Jake? Már rég itt kellene lennie! És vajon Miky hogy van? Biztos ő is aggódik, ahogy Lily is. És kik ezek az emberek egyáltalán, akik itt vannak? Egyáltalán hol van az az itt?
Túl sok dolog történt velem és túl sok a miért. Én pedig túl gyenge vagyok ehhez, egyedül. Ez az őrült pasas pedig még mindig csak beszélt, figyelembe se véve, hogy már nem figyelek rá. Csak haza akartam menni. Dolgozni akartam, Jessicával órákon át beszélni, Jake ölelésében elveszni, Miky-val játszani és Apával veszekedni. Ha egyáltalán az igazi apám-e.
Egy őrültnek éreztem magam. Összehúztam magam a kanapén, felhúztam a térdeimet és hagytam, hogy a könnyek csak folyjanak le az arcomon. Lehunytam a szemem, mintha ez segítene, de nem tette. Hangos sikítás hagyta el a számat, majd összerogytam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése