Sixth

Drága Mindenki!
Nagyon sajnálom a késést, elég zsúfolt volt most minden. Ennek ellenére vasárnap is fog érkezni egy rész, hiszen ez a múltheti elmaradásom. Remélem tetszeni fog a fejezet, és nagyon jól esne pár komment, pipa és pár feliratkozó is! Úgy veszem észre, hogy nincs igazán nagy nézettség, de nem értem miért. Nem tetszik a történet?
Jó olvasást a fejezethez, vasárnap jön a következő! xx silver 

Én mindig az a ragaszkodós fajta voltam, aki nagyon nehezen vált meg a már megszokott dolgoktól vagy emberektől. Talán ezért is voltam borzalmas búcsúzkodásban. Jobban vágytam a régi biztosra, mint az új ismeretlenre. New Yorkkal is így voltam. Imádtam a várost. Soha nem vágytam sehova máshova. Mégis megnyugtatott a gondolat, hogy egy repülőn vagyok, útban Las Vegas felé.
Talán ez azért volt, mert még a gondolattól is rosszul voltam, hogy nem messze vagyok életem eddigi helyszíneitől. Szerettem azokat a helyeket: az én kis lakásomat, a hatalmas szülőházamat, a kávézót, az egyetemet... De most fuldokoltam a gondolattól, hogy mennyire nem is voltak valódiak. Ugyan, ha a birtokon maradok, az sincs a közvetlen közelébe a városnak, de minél messzebb szerettem volna lenni tőle. Még az a gondolat se zavart, hogy Luke Harry-re bízott. A feladata pedig nem más volt, mint mutasson meg nekem pár dolgot ebből az egész maffia hercehurcából. Ezután pedig beavatnak a tervbe, ami ha minden jól megy, tönkre teszi Aaron Hamiltont.
Egy apró kis bökkenő volt ezekben a dolgokban: a bizalom. Ugyan rájuk bíztam magam. Képes voltam belemenni mindenbe, de ettől még nem bíztam meg bennük. Nem volt okom rá. Az egyetlen személy, aki valamelyest belopta magát a szívembe, Niall volt. De róla se tudtam semmit. Igazából csak az ösztöneimben bízhattam. Másom se maradt, maximum még a reménykedés.
- Egyél valamit! - mordult rám hirtelen az előttem ülő Harry. Már vagy 10 perce csak turkáltam az ételemben, a repülő pedig hamarosan leszáll. Az étvágyam pedig továbbra se jött vissza. Azt hiszem valami nagyon messzi vándorútra mehetett. De lehet, ő is cserben hagyott, mint mindenki más.
- Nem. Vagyok. Éhes! - néztem rá szikrákat szóró szemekkel. Már nem féltem visszaválaszolni senkinek. Tudtam, hogy úgyse bántana senki. Én voltam a féltve őrzött kincs, a titkos fegyver.
- Holly, tényleg kéne enned valamit! Borzalmasan lefogytál - nézett rám a mellettem ülő Niall. Igazán családias lett volna a magánrepülő, amivel utaztunk, ha nem veszem figyelembe, hogy mindenki egyfolytában engem bámult. Hárman jöttek velem az útra: Harry, Niall és Liam. Az utóbbi fiút eddig a napig beszélni se hallottam. Talán egy más helyzetben, egy más alkalomkor még szimpatikusnak is találtam volna.
- Mit érdekel az titeket? - átlöktem a tálat Niall ölébe, kicsatoltam az övemet, és felpattantam. Nem érdekelt, hogy Harry utánam üvölt, én csak bezártam magam a mosdóba. Meglepően tapasztaltam, hogy senki nem jön utánam, senki nem akarja rám törni az ajtót.
A mosdókagyló felett lévő tükörhöz fordultam és farkasszemet néztem magammal. Pocsékul festettem; a szemeim be voltak esve és karikásak voltak, a szám sápadt és cserepes volt, a járomcsontom pedig a megszokottnál jóval kivehetőbb volt. Tényleg rengeteget fogytam, hiszen kulcscsontom is borzalmasan kiállt. Meg úgy alapjáraton, szinte zörögtek a csontjaim.
Hirtelen iszonyatos hányinger kapott el, leginkább saját magamtól. Megfordultam és felhajtva a wc tetejét, kiadtam magamból mindent, amit ma ettem vagy ittam. Ez összesen egy szelet kenyér volt és kávé, ezért leginkább csak epét hánytam. Csak reménykedni tudtam benne, hogy nem hallatszik ki szenvedésem. Ugyan nagyon próbáltam, de nem bírtam visszatartani könnyeimet. Újra a padlóra kerültem, a szó legszorosabb értelmében. Hosszú percekig hevertem a wc csésze és a mosdó kagyló között. Csak akkor szedtem össze magam, amikor a pilóta bejelentette, hogy 10 perc múlva landolunk. Hide vízzel lemostam az arcom és kiöblítettem a szám, majd kiléptem a fülkéből. Meglepetésemre Harry állt a falnak támaszkodva közvetlenül velem szemben. Biztos voltam benne, hogy mindent hallott. Sütött a pillantásából. Szánakozva nézett.
- Én... - kezdtem volna el magyarázkodni, de közbe vágott:
- Ilyet többet ne! - ugyan suttogva ejtette ki a szavakat, de még így is megfélemlítő volt. Csak álltam előtte, akár egy szerencsétlen. Valójában az is voltam. A szemébe se bírtam nézni.
A következő percben bökött a fejével a többiek felé, jelezve, hogy vissza kell mennünk. Bólintottam, és megindultam, végig azon gondolkozva, hogy Harry vajon mire értette a mondandóját; a kirohanásomra, vagy a mosdó fülkében történtekre.

***

Még sohase jártam Las Vegasban. Csak hallottam róla ezt-azt, néhány ismerősöm mesélt róla csupa jó dolgokat, de én soha nem éreztem késztetést arra, hogy meglátogassam. Azonban volt benne valóban valami csodálatos érzés, ahogy pár perc alatt végig mész a világ összes ismertebb helye mellett, csak kisebben. A csodás fényekről nem is beszélve.
Egy hatalmas ház garázsában parkolta le a Range Rovert Harry. A ház ugyan meg sem közelítette Luke palotájának a méretét, azért elég szembe tűnő volt, amikor láttam a kocsiból. A fiúk azonnal kiszálltak a kocsiból és a csomagokat kezdték el kipakolni. Épp fogtam volna meg az én ruháimat tartalmazó hatalmas bőröndöket, amikor Liam elvette őket előlem.
- Nem hiszem, hogy képes lennél őket felvinni - vigyorgott rám.
- Nem hiszem, hogy tudnád mire vagyok képes! - vágtam vissza azonnal. Megsértett.
- Holly, ne hisztizz már! Örülj neki, hogy nem kell cipekedned! - ölelte át a vállamat szintén vigyorogva Niall. Őszintén jól esett a gesztusa, de nem éreztem megfelelőnek a helyzetet, hogy ezt kimutassam. Ezért inkább a nyomába szegődtem Harry-nek, aki elindult az egyik ajtón be a házba, két nagy bőrönddel a kezében. Egy kisebb lépcsősoron mentünk végig, amíg megérkeztünk egy másik ajtóhoz, amit Harry nagy erővel belökött. Egy konyha szerű helyiségbe léptem be, de nem sokára rájöttem, hogy ez egy mosókonyha. ovább követtem Harryt, és immár egy tényleges konyhában találtam magam, ami ugyan gyönyörű volt, de látszott rajta, hogy nem használják túl gyakran. Aztán egy tágas szobába mentünk át, amiben meglepő módon két lány várt ránk.
Kicsit megtorpantam, mivel nem számítottam rájuk. Ráadásul ahogy jobban megnéztem őket, még rosszabbul éreztem magam, mint eddig. Mind a ketten a hatalmas fekete kanapén hevertek. Lazák voltak és gyönyörűek, rengeteg tetkóval és jó stílussal. Tökéletes ellentétei nekem.
Harry anélkül ment fel az emeletre, hogy bemutatna nekik, azonban hamarosan megérkezett Niall, aki megteszi helyette.
- Holly, ők itt Naomi és Peyton. Ők is itt élnek - mutatott először a szőke lányra, aztán a barnára. Nem mondanám, hogy kitörő örömmel köszöntöttek. Egyedül a barna hajú, Peyton vette a fáradtságot, és felállt.
- Szia - intett, egy mosolyt megeresztve felém. A másik lány elővette a telefonját és azt nyomogatta.
- Hol van a szobám? - fordultam Niall felé, miután intettem Peyton-nak.
- Az emeleten. Gyere, megmutatom! - mutatott a lépcsősor felé, amin nemrég Harry eltűnt. Elindultunk fel rajta, közben végig éreztem a hátamon az égető pillantásokat. Fantasztikus időt fogok itt tölteni velük. Főleg a szőkével.
Az emelet egy kis kör folyosóból állt, ami a lépcső feljárót fogta körbe. Összesen 6 ajtó nyílt róla. Niall közvetlenül a lépcsővel szembeni ajtón vezetett be. Egy világos, tágas és teljes mértékben letisztult szobába vezetett be. A falak fehérek voltak, a bútorok pedig feketék. A sötét barna padlón egy nagy fekete puha szőnyeg volt, a szoba túlsó végében pedig egy nagy franciaágy, ami már most vonzott. Niall lerakta a csomagjaimat egy nagy gardrób mellé.
- Nyugodtan pakolj ki! Elég sok ideig leszünk most itt - mosolygott rám biztatóan. Az ágyhoz lépdeltem és leültem rá. Egyenesen Niall szemébe néztem.
- Pontosan meddig? - kérdeztem.
- 2-3 hónapig. Senki se tudja még. Minden Luke-on múlik - rántotta meg a vállát, miközben leült mellém. Egyik karját átdobta a vállaimon és magához szorított. - Tudom Kislány, hogy nehéz! De hidd el, minden oké lesz. Ha nem is most rögtön, de hamarosan - suttogta halkan. Eddig mindig próbáltam eltaszítani magamtól, de most nem bírtam játszani a jégkirálynőt. Borzalmas szeret hiányom volt, és semminél nem vágytam jobban másra, mint egy biztos karra. És ugyan nem ismertem Niallt, de ő volt az egyetlen ember, aki képes volt velem törődni. Ezért a vállába fúrtam az arcom, miközben közelebb bújtam hozzá.
- Egyszer biztos - sóhajtottam. - De mi van, ha nem bírom ki addig?
- De kibírod, mert erős vagy. Erősebb, mint azt te képzelnéd! - válaszolta azonnal. Talán erre volt szükségem. Egy kis biztatásra. Túl nagy teher nyomta a vállaimat ahhoz, hogy egyedül képes lettem volna megbirkózni vele.
- Köszönöm, hogy itt vagy, holott semmi okod nincs rá - motyogtam a vállaiba. Felkuncogott.
- Ne hidd azt, hogy mi itt rossz emberek vagyunk! Igen, van egy életünk, de ez nem jelenti azt, hogy rosszak vagyunk! - válaszolta. Nehéz volt elhinnem ezt neki, de megpróbáltam.
- Biztosan - szakadtam ki öleléséből. - Most pedig, szeretnék kipakolni - böktem fejemmel a cuccaim felé, mire azonnal bólintott.
- Rendben - indult el a kijárat felé. - Ja, és nem sokára megérkezik Zayn és Liam is, utána pedig elmegyünk bulizni. Gyere, ha van kedved! - vigyorgott rám.
- Még átgondolom - válaszoltam félvállról, de már biztos voltam benne, hogy nincs esélye annak, hogy én kimozduljak innen. Niall ezzel pedig teljesen tisztában volt. - De azért köszönöm. Nem csak a meghívást. Hanem úgy mindent - küldtem felé egy gyengéd mosolyt, amire csak bólintott egyet és kiment a szobából.
Egy óra múlva a ház már teljesen üres volt. Mindenki elment a belvárosba szórakozni. Amikor valaki benyitott a szobámba, úgy tettem, mintha aludtam volna. Esélyük sem volt elrángatni sehova. Nem mintha annyira vágytak volna a társaságomra.
Nem sokkal az ajtó záródása után lementem a konyhába. Kerestem gyümölcs teát, és egy nagy bögrébe csináltam magamnak. Mivel nem voltam egyáltalán álmos, egyszerűen csak leültem a nappaliba és bekapcsoltam a tv-t. Egész este az adókat kapcsolgattam, egyedül, egy csésze teával, amit még csak meg sem kóstoltam.